Before I die I want to...

Hey Aliens :D most nem részt hoztam, hanem egy novellát amit Nani és Tücsy novellaíró versenyére írtam :) remélem tetszeni fog és hagytok nekem némi olvasnivalót a novella végén :) nem is húzom tovább az időt, inkább jó olvasást kívánok ;)

egy kis hallgatnivaló miközben olvastok^^

http://www.youtube.com/watch?v=uea-c-aZt8U&feature=plcp

a másik: http://www.youtube.com/watch?v=UznHTBZIa8E&feature=plcp

enjoy :D

Before I die I want to…

Esős nap köszöntött Berlinre és nekem pont ma, ezen a pocsék napon kellett ide jönnöm.
Mondhatni remek az időzítés, teljesen passzol ez a gyönyörű idő a csodás hangulatomhoz. Bár, ha sütne a nap és kismadárkák csiripelnének a fejem körül, akkor sem érezném magam jobban, ahogy az elmúlt fél évben sem tettem, miután nyilvánosságra hoztuk, hogy vége a Tokio Hotel-nek. A hivatalos verzió, amit az emberek simán bekajáltak, az az volt, hogy már kiöregedtünk a szakmából, ami persze 23 éves fejjel nagy marhaság szerintem. Minden cuccot, a színpadi díszletektől kezdve a hangszerekig elárvereztünk és a befolyó összeg nagyobb részét szétosztottuk egymást közt, a többit pedig jótékony célokra fordítottuk. Georg és Gustav haza költöztek a családjukhoz, én és édesanyám is visszatértünk a régi Loitsche-i házunkba, Tom pedig… És itt kezdődik a nem hivatalos verziója a banda végleges visszavonulásának.

Az egész nem teljesen 2 éve kezdődött, mikor Tom megismerte Ria-t. A dolgok nagyon jól alakultak köztük és én is egyre jobban megkedveltem a lányt, ahogy megismertem őt. Tényleg, semmi kifogásom nem volt ellene, hisz a bátyám boldog volt mellette és nekem ez volt a legfontosabb. Volt mikor Ria-t vittem magammal vásárolni, mert Tom néha már nem bírta idegekkel, mikor teljesen beindultam és fel-alá rohangáltam, boltról-boltra egy plaza-ban. De Ria simán tartotta velem a lépést, végülis ő nőből volt, a vérében van a shopping-láz. Pár ilyen vásárlási körút után nyugodtan ki tudtam jelenteni, hogy nagyon jó barátok lettünk, aminek Tom örült a legjobban. Ezek után szinte mindent hármasban csináltunk: együtt mentünk étterembe vagy bulizni, elkísért minket egy-két interjúra vagy a stúdióba, vagy eljött velünk felfedezni Amerika nevezetességeit. Ria nagy befolyással volt Tom-ra és sikerült azt elérnie, hogy ne ismeretlen csajokkal kelljen összefutnom minden reggel a konyhánkban, hanem csak vele. És én ennek kifejezetten nagyon örültem, mert így nem kellett a napjaim felét azzal töltenem, hogy vajon melyik kis csitri mit lophatott el. A legjobb mégis az volt a Ria-val töltött reggelekben, hogy mire méltóztattunk felébredni drága bátyámmal együtt, addigra volt főzve friss kávé és reggeli várt minket az asztalon. Ria nem volt az a későn kelő típus és szeretett minket majdnem minden reggel meglepni valami kis finomsággal, amit mi egy-egy puszival köszöntük meg neki.

Az idő múlásával Tom és Ria kapcsolata még mindig felhőtlen volt, de engem viszont egyre gyakrabban hagytak ki az eddigi közös programokból. Eleinte ez nem is zavart, sőt inkább én akartam nekik egy kis teret adni, hogy kettesben is legyenek, de a dolgok addig fajultak, míg egy nap már köszönés nélkül léptek le bulizni engem otthon hagyva teljesen egyedül, mikor tudták, hogy azt az estét már hónapok óta mindig hármasban töltjük. Az első alkalommal nem is kerítettem nagy feneket az ügynek, de miután ezt már többször eljátszották velem kérdőre vontam őket, hogy ezt mégis miért érdemeltem ki, mikor semmi rosszat nem tettem. A válaszuk csak annyi volt, hogy beképzelem ezt az egészet magamnak és túlreagálom a dolgokat. Na persze. Jobbnak láttam, ha rájuk hagyom a dolgot és innentől kezdve inkább kerültem őket, ahogy csak tudtam. A stúdióban kerestem menedéket és megpróbálkoztam összehozni néhány elfogadhatónak minősíthető dalt, de akárhányat írtam, mind a kukában lelte végső nyughelyét. Egyiket sem találtam elég jónak és kezdtem teljesen kétségbe esni. Ötletem sem volt, hogy mivel tudnám felülmúlni a Humanoid-ot. Néhány, kegyetlen önmarcangolásos nap után beláttam végre, hogy Tom nélkül ez sehogy sem fog sikerülni, de ikremmel olyan szinten nem vettünk tudomást a másikról, hogy még otthon is szó nélkül mentünk el egymás mellett. Napokkal később a stúdióba sem mentem már, mert semmi értelmét nem láttam annak, hogy ott üljek a négy fal között és bambán bámuljam a hatalmas keverőpultot. Próbáltam mindenfélével lefoglalni magam: vásárolgattam vagy moziba mentem, vagy épp divatbemutatóra és mindig csak egyedül.

Eltelt két hónap és én még mindig csak kínlódtam magammal. Kezdtem depressziós lenni. Egyik reggel kint ültem a teraszon és épp az ébresztő kávémat iszogattam mikor Tom jött ki és leült közvetlen mellém. Nem néztem rá, próbáltam teljesen tudomást sem venni róla, mint ahogy az megszokott volt az utóbbi időben, de ő viszont nem ezt tette. Kétségbeesett arccal nézett rám és halkan, szinte már suttogva ennyit mondott: „Sajnálom”. Sóhajtott egy nagyot, majd felállt és visszament a házba. Pár percig, no signal állapotban ültem tovább, nem tudtam mire vélni, hogy őfelsége méltóztatott hozzám szólni. Elhatároztam, hogy többet nem leszek az a Bill, aki az első szóra elfelejt mindent és megbocsájt. Oh, nem, ezek az idők elmúltak, mert Tom ráébresztett arra, hogy az életben keménynek kell lenni és nem szabad minden szép szóra pincsi mód ugrani. Azzal, hogy teljesen semmibe vett sikeresen átformálta a személyiségemet. Most már nem voltam az a csupa szív és édes Bill, akit mindenki megismert. Jobban kezdtem egy érzéketlen tuskóra hasonlítani, de bevallom férfiasan ezt egyáltalán nem bántam meg. Sőt. Egyre jobban kezdett tetszeni, hogy ilyen vagyok.

Szilveszter előtt egy héttel jártunk, mikor véletlenül hallottam, hogy Ria telefonál a konyhában és valami hatalmas bulit emleget. Lehet, hogy nem szép dolog a hallgatózás, de kíváncsi voltam mit terveznek a bátyámmal. A beszélgetésből nagy nehezen ki tudtam venni, hogy Los Angeles legelitebb klubjában fogják köszönteni az újévet drága testvéremmel amiről valószínűleg nekem elfelejtenek majd szólni. Csodálatos.
Másnap reggel csodák csodájára Ria már nem volt a házunkban. Végre volt alkalmam kicsit elbeszélgetni Tom-mal. Szokás szerint előbb fent voltam, mint ő és azt az időt még ő aludt Tv-zéssel ütöttem el. Egy órával később hallottam, hogy Tom szobájának ajtaja nyikorogva kinyílik és pár perccel később meg is jelenik a nappali ajtajában. Intett nekem egyet köszönésképp majd a konyhát vette célba. Feltápászkodtam a kanapéról, kikapcsoltam a Tv-t és Tom után mentem. Amint elértem a helyiséget ő már nem volt ott. Elnéztem a terasz irányába és meg is láttam őt, ahogy az egyik kerti bútorba süppedve issza a kávéját és közben cigizik. Sietős léptekkel mentem felé, gyors mozdulattal kirántottam az ajtót és leültem egyenesen szembe vele.
- Beszélnünk kell! – hadartam neki mire ő kérdően nézett rám. – Ez így nem mehet tovább. Mióta Ria az életed része az óta konkrétan levegőnek nézel engem. Mond mi lett veled? Ez nem te vagy Tom. – felpattantam a kényelmes székből és fel-alá járkálva daráltam neki idegesen tovább. – Teljesen kifordultál önmagadból és észre sem veszed, hogy e közben én majd bele pusztulok abba, hogy szépen lassan teljesen elvesz tőlem téged az a nőszemély. Mond, miért van ez? MIÉRT? – az utolsó szót szó szerint a képébe üvöltöttem. Ő csak teljesen kifejezéstelen arccal nézett rám és ez még jobban bosszantott.
- Sajnálom Bill, de szeretem őt és nem szeretném, hogy így beszélj róla. – mondta teljesen hideg hangon.
- De nem veszed észre, hogy teljesen szét akar minket választani? – keltem ki magamból újra kétségbeesve.
- Bill… - kezdte higgadt hangon. – Vele akarom leélni az életem és, ha ennek az az ára, hogy mindez nélküled fog megvalósulni, akkor legyen. – Tom felállt és visszament a házba.
Teljesen lefagyva álltam tovább kint a teraszon. A szavai jeges tőrként hatoltak a szívembe. Nem hittem el, hogy ezt tényleg ő mondta. Lemerevedve bámultam azt a pontot ahol eltűnt a szemem elől. A lábaim összerogytak alattam és a földön ülve úrrá lett rajtam a keserves zokogás. Csak ültem a hidegben és bömböltem, mint egy óvodás. A sminkem már a felismerhetetlenségig szétfolyt a könnyeimtől. Nem tudom mennyi ideig ültem ott a földön, de teljesen átfagyva mentem vissza a házba és felrohantam a szobámba. Egyenesen a gardróbomhoz mentem, kivettem két bőröndöt az egyik szekrény aljából és elkezdtem telepakolni őket ruhával. Nem voltam hajlandó sem ebben a házban, sem pedig Los Angeles-ben maradni. Sajnos a ruháim két harmad részét itt kellett, hogy hagyjam, majd miután végeztem az általam vélt fontosabb holmik becsomagolásával, a két marha nehéz bőröndöt magam után vonszolva megindultam a földszintre. Beállítottam a csomagokat a bejárati ajtó mellé és kocsi kulcsaimért indítottam keresőhadjáratot. Szerencsémre hamar meglettek és így égre indulásra készen álltam. Az ajtóból még vetettem ez utolsó pillantást szeretett házunkra, majd kiléptem az ajtón magam mögött hagyva mindent és a fél életemet is, Tom-ot. Aznap láttam őt utoljára.

A kocsiban ülve felhívtam a repteret és szerencsémre volt egy hamar induló járat egyenesen Berlinbe. A reptéren David-et is felhívtam, hogy amint leszáll a gépem azonnal találkoznunk kell. Hamar túlestem az ellenőrzéseken és kényelembe helyezhettem magam a gépen. Hosszú út állt előttem.

Másnap mikor találkoztam David-el megkértem, hogy hívjon össze a következő napra egy sajtótájékoztatót, csináljon neki nagy reklámot és intézze el azt is, hogy ezt az élő adást a világ összes pontján sugározzák. Míg ő telefonálgatott és is felhívtam Gustav-ot és Goerg-ot, hogy jöjjenek ők is majd a megbeszélt időpontra. Mind a hárman nem értették, hogy miért is van most hirtelen ez a kapkodás, de mindegyiküket leszereltem azzal, hogy majd megtudják akkor mikor mindenki.
A sajtótájékoztató előtt fél órával már minden készen állt a kezdésre. Rengetek firkász itt volt. David a színfalak mögött idegesen tördelte az ujjait, nem szerette, ha valami úgy történik, hogy ő szinte semmit nem tud a dologról.
- Tom mikor ér ide? - tudakolta miközben fel-alá járkált.
- Ő nem jön. – válaszoltam teljesen higgadtan.
Nem hiszem, hogy David erre a válaszra számított, mert hatalmasra tágultak a szemei és látszott rajta, hogy mindjárt felrobban, de tovább nem várhattunk és elkezdtük ezt az egész cécót, amiről csakis én tudtam, hogy miért van. Lassan kisétáltam a tengernyi firkász elé és leültem az asztal közepére, majd a két G is csatlakozott hozzám. A vakuk össze-vissza villogtak majd az egyik tv-s producer visszaszámolt és kezdetét vette az élő közvetítés is.
Kényelmesen előre dőltem a székemben és érzelemmentes arccal fordultam a kamerák felé.
- Üdvözlök mindenkit, Bill Kaulitz vagyok és egy bejelenteni valónk van a fiúkkal. – kezdtem bele a nem túl hosszú mondókámba. – Mától a Tokio Hotel hivatalosan is véget vet a pályafutásának. Nem áll módunkban tovább folytatni. Itt a vége.
Néma csend borult a teremre, majd hirtelen több 100 kérdés röpködött felénk. Gustav és Georg holtra vált arccal ültek és megszólalni nem tudtak a döbbenettől. Én viszont nem törődve sem a kamerákkal sem az emberekkel, a legnagyobb nyugodtsággal álltam fel a székemből és elhagyni készültem a helyet. A folyosóra érve David hitetlenkedő arcával találtam szembe magad, de kikerültem őt és kiléptem a hatalmas épületből.

Azóta fél év telt el és én még mindig itt vagyok Németországban és teljesen magamba vagyok fordulva. Heti rendszerességgel járok pszichológushoz, de hiába. Úgysem tud rajtam és a depressziómon segíteni. Rettentően egyedül érzem magam.
Tom-ról nem sok hírem van, csak amit néha az újságokban olvasni. Anya szokott vele beszélni hetente egyszer telefonon.
Nagyon hiányzik nekem, annak ellenére is, amit még anno a házunk teraszán mondott. Nélküle el vagyok veszve, hiszen ő a másik felem és nélküle élni olyan, mintha nem is élne az ember.

Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy most miért jöttem Berlinbe. Csak jött egy hírtelen ötlet otthon, kocsiba szálltam és most itt vagyok. Már egy ideje csak az üres utcákat járom és közben szép lassan végig pörgött lelki szemeim előtt az elmúlt idő fájdalmas emlékei. Úgy gondoltam, hogy most már azért illene lenne haza menni mielőtt anyám halálra aggódná magát értem. Körbe néztem, hogy mégis merre lehetek, de ez a része a városnak teljesen ismeretlen volt számomra. Remek. Most azt sem tudom merre induljak el. A következő utcán lefordultam hátha arra visszajutok a belvárosba, de csak egy kisebb parkba sikerült kilyukadnom. Megálltam a bejáratnál és körbe nézted, de egy lélek sem volt itt így beljebb merészkedtem a fák közé. alig pár perce sétáltam bent mikor a park végénél egy hatalmas fal volt. Gyors léptekkel közelítettem meg majd elámulva bámultam a hatalmas betonépítmény. A fal tetején egy hatalmas felirat volt látható: Bevor ich sterbe möchte ich ...
Alatta több 100 vagy 1000 kézzel írt vagy vésett szövegek voltak. Közelebb mentem, hogy jobban szemügyre tudjam venni őket. Az emberek „tervei” voltak felírva, hogy mit akarnak még a haláluk előtt. Szerencsére megszokásból mindig hordtam magamnál egy filcet és gondolkodni kezdtem, hogy én mit akarhatok még a halálom előtt. Egyetlen egy dolog jutott az eszembe: „…mit Tom zu treffen. BK” A filcet visszacsúsztattam a zsebembe és helyette a telefonomat vettem kézbe. Lefényképeztem az írásomat, majd hátráltam pár lépést a mondat kezdő szövegét is megörökítettem. „Mielőtt meghalok, találkozni akarok Tom-mal. BK” Ez után jutott az eszembe, hogy van GPS a mobilomon és így könnyű szerrel vissza tudtam jutni a városba. Épp a kocsim felé igyekeztem mikor valami erős fény szinte teljesen megvakított. Nagy csattanás és elsötétül előttem a világ.

Gépek monoton csipogása, halk, szinte alig érthető beszéld. Erre ébredtem fel. Lassan nyitottam ki a szemeimet és teljesen ledöbbentem mikor sikerült realizálnom, hogy egy kórházi szobában vagyok. Megpróbáltam felülni, de a testem azonnal tiltakozni kezdett mindennemű mozgás ellen így ezt feladtam. A hangokat kezdtem figyelni, hátha felismerem valamelyiket, megszólalni egyelőre nem mertem pedig legszívesebben üvöltöttem volna a fejemben lüktető fájdalomtól. A zajokból nagy nehezen ki tudtam venni anyám remegő hangját amint épp beszél valakihez.
- A- anyu. – szóltam hozzá.
- Isten Bill, kicsi fiam, hát végre felébredtél. – sietett anyám az ágyamhoz és zokogni kezdett.
Kérdőn néztem rá, nem tudtam mire vélni ezt a végre dolgot. Anyu észre vette, hogy nem értek valamit és, mint mindig, most is nagyon jól tudta, hogy mi jár a fejemben.
- Kicsikém, egy hete folyamatosan kómában voltál.
- H-hogy mi? – kérdeztem értetlenül.
- Berlinben elütött egy autó. Szinte minden csontod eltört, de a fejedet érte a legnagyobb ütés és az is kérdéses volt, hogy egyáltalán valaha felébredsz.
Alig akartam hinni a saját füleimnek. Semmire sem emlékeztem a történtekből. Kétségbeesve néztem anyámra mikor egy másik ember lépett mellé. Szívem nagyot dobbant mikor megláttam Tom-ot. A szemei vörösek voltak és nagyon nyúzott volt az arca. Pár pillanatig farkasszemet néztünk egymással, majd Tom térdre rogyott az ágyam mellett és keservesen zokogni kezdett miközben az agyon szurkált kezemet fogta.
- Bill… én annyira sajnálok mindent. Nem lett volna szabad azt mondanom akkor és akkor te nem mész el és nem történik ez. Bill kérlek, bocsáss meg nekem, nem akartam, hogy ez történjen veled. Szeretlek érted? Soha többé nem akarlak elveszíteni.
Tom szavait hallgatva teljesen megnyugodtam és boldog voltam, hogy itt van most velem.
- Én is szeretlek téged. – mondtam elhaló hangon és egy könnycsepp szökött ki a szemem sarkából.
Még láttam, ahogy Tom boldogan rám mosolyog majd a szemem lassan lecsukódott év végleg elsötétült előttem a világ.

„Soha se legyél rosszba a szeretteiddel, mert nem tudhatod, hogy mikor látod őket utoljára…”