1. rész /Hope for a new life/

Hey Aliens :D

Megérkezett Tücsyvel közös sztorink első része :D
reméljük, hogy elnyeri majd a tetszéseteket :)
de nem is húzom tovább az időt :D jó olvasást :)

1. rész

- Clio! Hova raktad a plakátokat? Indulnék!
- Ott vannak elől, de várj, inkább megmutatom. – óvatosan lemásztam a létráról és előhalásztam egy nagyobb csomagot a szerszámok és lécek alkotta káosz alól. – Csak ügyesen, és nagyon vigyázz magadra.
- Tudod, hogy mindig vigyázok. – búcsúzóul kaptam barátnőmtől egy puszit majd sarkon fordult és útnak indult Los Angeles belvárosába.

Kimberly és én pár éve ismertük meg egymást még Amszterdamban, ahol egy helyen dolgoztunk és az óta elválaszthatatlan barátnők vagyunk. Hogy miért hagytuk ott Amszterdamot? Na, az egy hosszú történet lenne. Legyen elég annyi, hogy belefáradtunk az ottani életünkbe. Az egész egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlott és ezt már nem bírtuk elviselni. Nagyon örülünk annak, hogy eljöttünk onnan és gondolni se akarunk már rá, de sajnos vannak dolgok, amik örökre emlékeztetni fognak minket az ott történtekre.
Mindezek ellenére volt egy kis magánéletünk és szabadidőnk is, amit ki is használtunk rendesen. Kimy egy rendezvényszervező suliba járt még én elvégeztem egy tetováló tanfolyamot és mindketten sikeresen levizsgáztunk.
De elég is ennyi a rossz emlékekből, most itt vagyunk Los Angeles-ben és épp a tetováló szalont rendezzük be, ami pluszban egy rendezvényszervező irodaként is üzemelni fog. Az álmunk megvalósulni látszik, és csak ez számít.
Visszazökkenve gondolataimból, újra visszamásztam a létrára és folytattam a lámpák felszerelését. Hát igen , nem könnyű két 22 éves lánynak egyedül berendezni és felszerelni egy egész szalont. Mondhattam volna Kimy-nek, hogy toborozzon néhány embert segíteni, ahogy őt ismerem ez nem jelentett volna problémát. De mindegy is, ha a pasik képesek egy polcot felfúrni a falra, akkor én miért ne lennék? Nem nagy cucc. Egyedül csak villany- és vízvezeték szerelőt hívtunk, hogy csináljanak meg ezt-azt mielőtt magunkra robbantanánk a helyet mikor megnyitjuk a csapot egy kis vízért, de ezeket leszámítva mindent magunk oldottunk meg Kimy-vel.

Kora este volt mikor végeztem a mai teendőkkel a szalonban. Ma jöttek a bútorszállítók is és egyedül kellett helyre tologatnom mindent, mert Kimy még mindig nem ért vissza. Nem volt egy egyszerű feladat mindent a helyére rakni, de végül csak sikerült.
- Szia. Wow. De jól néz ki minden. – barátnőm az ajtóban állt és tátott szájjal bámulta hosszas munkánk lassan kialakuló gyümölcsét.
- Ugye? Lassan készen leszünk. Neked hogy ment a plakátozás? – felnéztem a szállítólevelekből, amiket pár perce elrendeztem. – És mi ez a nagy szatyor?
- Minden simán ment. Nem kis város ez a Los Angeles. Voltam egy csomó üzletben, kávézóban, újságosnál, villanyoszlopokat ragasztgattam tele meg ilyesmi. Ebben a szatyorban pedig a kávézók és üzletek szórólapjai vannak, mert megkértek rá, hogy ha már ők kirakják a mi szórólapunkat, akkor szívességből rakjuk ki mi is az övékét.
- Rendben ez érthető. Tedd le valahova azt majd kitalálunk neki valami helyet, de most inkább menjünk haza. Hulla vagyok. – felkaptam a kabátom és a táskám,

 Kimy bezárta a szalont elindultunk hazafelé.

Szerencsére nem laktunk messze a belvárostól, fél óra séta után már otthon is voltunk. Tökéletes házat találtunk magunknak mikor úgy döntöttünk, hogy ide fogunk költözni. Nem túl nagy, de számunkra pont megfelelő. Kétszintes, a földszinten egy nagy nappali és egy konyha ahonnan egy teljesüveges tolóajtón keresztül a hátsó udvarra jutunk ki. A terasz nem túl nagy, de ezt ellensúlyozza a beépített medence. A felső szint erkélyes, ami majdnem teljesen körül öleli az egész emeletet. Csodás a kilátás onnan. Itt fent vannak a hálószobák és mindegyikhez külön fürdőszoba jár. Kell még ennél több? Mert szerintem nem.

Mióta kiköltöztünk Los Angeles-be minden esténket együtt töltjük Kimy-vel. Kiülünk a teraszra egy-egy bögre teával vagy forró csokival vagy épp azzal, amihez kedvünk van és hosszú órákon keresztül csak beszélgetünk. Most is épp ehhez készülődünk. 

Kimy a forró csokinkat csinálja a konyhában, én pedig a pokrócokat viszem ki a teraszra. Nyár eleje van még és elég hűvösek ilyenkor még az éjszakák, így szükségünk lesz rájuk.
- El is felejtettem mondani. Voltam ma egy cuki kis cukrászdába is és hoztam sütit. – Kimy lerakta az asztalra az italainkat és visszament a házba a sütikért. – Hoztam mindenfélét. Remélem ízleni fog.
- Ebben biztos lehetsz. Tudod, hogy imádom a sütit. Legyen az bármilyen.

Még ettünk, csendben ültünk egymás mellett.
- Még mindig kicsit furcsa, hogy itt nyugodtan élünk. – szólaltam meg miután elfogytak a finomságok.
- Igen, nekem is. De sokkal jobb ez így. Itt végre azt csinálhatjuk, amit szeretnénk, kötöttségek nélkül.
- Tudom, örülök is neki, ne érts félre. Csak meg kell még szokni. Több évig megmondták, hogy mit csinálhatunk és mit nem. Furcsa még ez a hirtelen jött szabadság. – belekortyoltam a csokimba és az eget kezdtem nézni.
- Innentől kezdve minden könnyebb lesz. Rengetek pénzt sikerült összespóroltunk, nem lesz gondunk semmire se. – Kimy bátorítóan rám mosolygott, majd elterelte a témát, hogy ne rágjam magam tovább ezen.

*

Másnap reggel korán keltünk, hogy elvégezzük az utolsó simításokat a szalonon. Már csak pár díszítő elem hiányzott.
- Hello. Csomagot hoztam Clio Evans-nek. – jött be egy durván a harmincas éveiben járó férfi a szalonba egy nagy dobozzal együtt. Kisiettem a pult mögül, hogy átvegyem a csomagom, mert Kimy a létra tetején volt és lampionokat akasztott fel a falra, aláírtam az átvételi papírt majd a dobozzal együtt leültem a szalon közepére, a földre és bontogatni kezdtem a csomagot.
- Úristen végre!!!
- Na, mi az mit kaptál? – Kimy csak annyit látott fentről, hogy mint egy 5 éves kisgyerek karácsony reggelén ülök a földön a csomagommal az ölemben és vigyorgok, mint a vadalma.
- Gyere le és nézd meg magad!
Le sem tudtam venni a szemem az új játékszereimről, de hirtelen Kimy sikoltott mire odakaptam a tekintetem és megláttam barátnőmet, ahogy esik le a létráról, de szinte a semmiből ott termett mögötte egy srác és elkapta mielőtt kellemetlen találkozásban lett volna része a talajjal.

- Nem esett bajod? – kérdezte a napszemüveg mögött bujkáló „hős” miközben próbálta stabil helyzetbe állítani barátnőmet.

- Nem… izé… jól vagyok. – Kimy csak hebegett-habogott.
- Máskor azért óvatosabban. – a rejtélyes megmentő levette napszemüvegét és kedvesen mosolygott megszeppent barátnőmre. – Amúgy Bill vagyok. – nyújtott Kimy-nek kezet.
- Kim- Kimberly. Öhm… miben segíthetek?
Bill benyúlt a farzsebébe és elővette a mi szórólapunk egyikét.
- Én és a tesóm szeretnénk tetoválást csináltatni.
- Csak te szeretnéd öcsi, nekem semmi humorom nincs hozzá. – a pillanatnyi döbbenettől észre sem vettem, hogy Kimy megmentője mögött áll még valaki.
- Jaj, fogd már be Tom. Ennyit igazán megtehetnél értem. – Bill visszafordult Kimy-hez és a megmutatta neki a lapot. – Szóval? Tudsz ebben segíteni?
- Én sajnos nem. Clio ebben az illetékes. – barátnőm felém fordult és én csak akkor realizáltam, hogy rólam beszél mikor a két srác elindult felém.
Gyorsan felálltam a földről és kezet fogtam velük majd a kanapékhoz tereltem őket és én is leültem velük szembe.
- Van valami elképzelésetek…
- Csak neki. – szólt közbe a raszta hajú.
- Oké, szóval? Van már valami terv, hogy mit szeretnél? – felvettem az asztalról egy simalapos füzetet és egy tollat és vártam, hogy Bill mit fog mondani.
- Igen van. Szeretnénk…
- Még mindig csak te.
- Tom, az istenért, ha ennyire nem érdekel, akkor menj ki, de ne magyarázz feleslegesen. Nélküled is megoldom.
- Nem kösz, jó nekem itt. – Tom lazán hátradőlt a kanapén és önelégültem vigyorgott Bill-re.
- Ne haragudj. Általában nem szokott ilyen lenni a bátyám, de ma valami ritka egy paraszt. – kért bocsánatot Bill majd folytatta is ott ahol az előbb félbeszakították. – Elég, ha csak azt mondom, hogy mit szeretnék és, hogy kb az hol legyen a rajzon?
- Persze úgy jó lesz. Szóval? – a füzetem felé fordultam és Bill utasításait követve rajzolni kezdtem egy sablonmintát.
- És végezetül az egész közepén szeretnék egy űrhajóra emlékeztető motívumot a drága Alien-eim miatt. – fejezte be 10 perc után Bill.
- Alien? A Marsról jöttetek vagy mi? – ezen nevetnem kellett. Még hogy Alien… De eleget tettem a kérésének és egy háromszögszerű úrhajót firkantottam a rajz közepébe. – Oké akkor ezzel meglennénk. Írd fel nekem légyszi a számod és hívlak amint kidolgoztam a rajzot. Ez úgy nagyjából 1 maximum 2 órát vesz igénybe, de megadom neked a saját számomat is, hogyha esetleg eszedbe jutna még valami, akkor tudj szólni rendben?
- Persze, szuper. Köszi. – mind a hárman felálltunk a kanapéról és az ajtó felé mentünk. – Wow, ezek a te műveid? – Bill a falra felrakott képekre meredt, amin a régi munkáim voltak.
- Igen.
- Állatiak. – Bill szájtátva nézte a képeket.
- Kimy, idehozod nekem azt a mappát, amiben ezeknek a másolatai vannak?
- Hol is van az? – kérdezte barátnőm és eltűnt a pult mögött.
- Alsó fiók.
Pár másodperces papírzörgés után előbukkant Kimy feje a pult mögül, majd odasietett hozzánk és átadta Bill-nek a mappát.
- Ezt vidd csak el nyugodtan, nézd végig, ha gondolod és akkor két óra múlva találkozunk
- Oké, és akkor majd megbeszéljük a részleteket is. - Bill felénk nyújtotta a kezét Tom-mal együtt, hogy elköszönjenek és el is mentek.
- Anyám, hogy mennyit tud beszélni ez a srác.
- És milyen helyes… - Kimy még mindig az ajtót bámulta.
- Csak nem tetszik neked?
- Mond, te nem látsz a szemedtől vagy mi? – háborodott fel barátnőm.
- Óóó nyugi már. Nemsokára újra láthatod. – felvettem az asztalról az előbb elkészített vázlatot majd Kimy-re néztem, aki még mindig megfagyva állt az ajtó előtt.
- Úristen… Basszus visszajön… Úristen. Jól nézek ki? Nem szar a hajam? Smink rendben? – mint akit megütött az áram úgy kezdett el barátnőm fel-alá rohangálni a szalonban.
- Csillapodj! Minden tökéletes, de ezért higgadj le kicsit. – karon ragadtam Kimy-t, leültettem a kanapéra és adtam neki egy pohár vizet. – Itt hagyhatlak?
- Aha. – jött a tömör válasz.
- Oké. Hátul megtalálsz, ha kellenék. – még egyszer visszapillantottam barátnőmre, majd elvonultam a saját kis zugomba.