4. rész /Hope for a new life/

Hey Aliens! :D

Tücsy jóvoltából megérkezett köreinkbe a Hope for a new life 4. része :D 

A várakozásnak ezennel vége és reméljük, hogy elnyeri a tetszéseteket :)

A Leb' Die Sekunde-val az a helyzet, hogy kések vele... nem is kicsit... Már elkezdtem írni és fejben meg is van, hogy mi lesz, de a fogalmazási képességeim (amik amúgy se valami hűdejók) most csődött mondtak... szal szíves türelmeteket kérem :/

most viszont jó olvasást és ne feledjetek nyomot hagyni magatok után ;)

4. rész (Kimy szemszög)

- Na? Ki az? - kérdeztem halkan.

Barátnőm megkönnyebbülten felsóhajtott, de nekem még mindig fogalmam nem volt, hogy ki állhat a másik oldalon.

- Ti meg mit kerestek itt? - nyitott ajtót és a háta mögé rejtette a "veszélyes" fegyverét. A látogatók bejöttek és az én testemet is átjárta a megkönnyebbülés.

- Szia. Jobban vagy már? - köszöntek Bill-ék.

- Aha. - zavartan bólintottam és Clio-ra néztem. Vajon tegnap kérdezősködtek és Clio mit mondhatott? És mintha barátnőm olvasott volna a fejemben rázni kezdte a fejét ezzel is jelezve, hogy nem árult el semmit. Leültünk a nappaliba. Kínos csönd következett, amit végül Bill tört meg.

- Clio, sajnálom, ha tegnap túl sok voltam csak aggódtam.

- Semmi baj. - legyintett Clio.

Akaratlanul is, de folyton az ablak felé nézegettünk.

- Mi olyan érdekes odakint? - állt fel Tom és az ablakhoz ment.

Clio-val eléggé feszengve ültünk. És olyan hülyén éreztük magunkat, biztos csak ráparáztunk, hiszen senki sem tudja, hogy ideköltöztünk. Csak leléptünk egyik napról a másikra. Itt minden új, senki nem ismer, nem ismeri kik voltunk azelőtt. De tudunk-e új életet kezdeni, ha még mindig a múlt emlékei közt élünk?

Tom még egy ideig az ablak mellett állt kibámulva rajta, de mivel nem látott semmit újra felénk fordult.

- Biztos minden rendben? - sandított ránk felhúzva az egyik szemöldökét.

- Bocs... csak kicsit még ki vagyok a tegnapi miatt. - mondom a talán leghihetőbb magyarázatot. - Köszönöm a tegnapit. - néztem Billre hálásan.

- Nincs mit. - mosolygott rám.

- Amúgy kértek inni vagy valami? - szólalt meg végre Clio is.

- Nem, köszi. Már megyünk is csak beugrottunk megnézni, hogy vagytok. - álltak fel a kanapéról.

- Sietnünk kell, mert lekéssük a gépet. - jegyezte meg Bill az órájára nézve.

- Hova mentek? - kérdezte Clio miközben az ajtóhoz kísértük őket.

- Németországba, van pár elintézni valónk, de ha visszajöttünk lehet, bejelentkezek hozzád egy újabb varrásra. - mondta Bill félig Clio-nak félig nekem (?)

- Oké. - nevetett Clio. - Jó utat. - integettünk nekik majd be is zártuk az ajtót. Az aggódásuk és törődésük nagyon jól esett, még ha alig ismerjük is őket. Sajnos ezt az évek alatt nem sok mindenkitől kaptuk meg. Folyamatos belső harcot vívtunk magunkban. Annyi önző és romlott emberrel találkoztunk. És ha az évek alatt csak ilyen személyek vannak az életedben később nehezedre esik nem mindenkit ilyennek látni vagy bármi jót feltételezni bárkiről. Bill-ék az elsők, akikkel egyfajta talán barátságnak nevezhető kapcsolatot kezdtünk kiépíteni. Persze lehet tévedünk és nem is olyanok amilyennek mutatják magukat, de én hinni akartam. Hinni abban, hogy megérdemlünk végre normális embereket az életünkbe. Megfogtam és megszorítottam barátnőm kezét, aki rám nézett. Ugyanaz csillogott a szemében, mint az enyémben, a remény egy kicsinyke szikrája.

 *3hónappal később*

Az elmúlt hónapokban eléggé fellendült az üzlet. Minden nap meg sem álltunk zárásig. Kezdtük megszokni az új életünket, a paranoiánk is kicsit alább hagyott. Úgy éreztük az életünk végre teljesen normális. Bill-ék teljesen felszívódtak. Talán az a pár dolog több volt, mint gondolták. Vagy csak leléptek... Mindegy is. Ez van.

Egy újabb húzós nap elé néztünk. Ahogy beértünk a szalonba már érkeztek is a vendégek. Nem csak Clio-nak kellett azonnal munkához látni, hanem nekem is. A pulton már egy halom papír állt, kicsit el voltam maradva az üzleti dolgokkal. Nagyot sóhajtva ültem le és láttam neki a papíroknak. Amikor hallottam egy újabb ajtónyitódást automatikusan köszöntem és mondtam, hogy foglaljon helyet anélkül, hogy felnéztem volna. A léptek közelítettek, bakancsok egyenletes csattogását hallottam, majd az illető megköszörülve a torkát megáll előttem. Egy pillanatra megállt a toll a kezemben és előre bámultam. Piros bőrgatya... ennyit láttam és már tudtam egy újabb vendég.

- Bocsánat, de mára minden időpontunk foglalt. - folytattam is tovább a munkámat.

- Kár, azt hittem a szalon legelső vendége rendelkezik valamiféle kiváltsággal. - a hangját meghallva azonnal ránéztem. 

Egyszer, kétszer pislogtam, hogy tényleg jól látok-e. Mosolygott meglepettségemen.

- Hát te hogy kerülsz ide? - ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.

- Tegnap jöttünk vissza, gondoltam bejövök köszönni. - válaszolta még mindig mosolyogva.

- Varratni jöttél? Talán Clio bevállal két vendég között. - nézegettem a kis füzetkét, amiben az időpontok voltak felírva. Nem mertem sokáig nézni őt, mert féltem észreveszi, mennyire örülök, hogy újra látom.

- Nem, most csak beugrottam. Meg... Tommal arra gondoltunk nincs-e kedvetek eljönni velünk meginni valamit... – vakargatta a tarkóját zavartan.

- Ha este 8 után is jó, akkor oké,de a barátnőitek mit szólnak majd ehhez. - kérdeztem kíváncsian, nem akartam balhézni és a sivításukat hallgatni annak a két... öhm... lánynak.

- Hát... ők már nincsenek. – láttam, hogy valamiféle csalódottság futott át az arcát egy pillanatra, de aztán újra mosolyra görbült a szája. - Szóval akkor, ha nyolcra idejövünk értetek? - könyökölt a pultra, éreztem parfümjének bódító illatát. Nagy önkontrollról tettem tanúbizonyságot, amikor nem kaptam el a nyakánál és rántottam át a pulton vadul rátapadva ajkaira. Basszus... ilyen gondolatokat...

- Oké. - mondtam végül kicsit pirulva még mindig magam előtt látva a jelenetet.

- Remek. - egyenesedett fel. - Akkor este. - hátrálni az ajtó felé, majd el is hagyta a helyiséget. Hátra dőltem a székben és vettem pár mély levegőt, hogy megnyugtassam vadul kalapáló szívemet. Billben már az első pillanatban megfogott valami. Az a fajta érzés, amit nem tudsz megmagyarázni, egyszerűen csak vonz a másik felé, akár egy láthatatlan mágnes. Miután kicsit megnyugodtam a következő gondolatom az volt, hogy Clio mit fogsz szólni, hogy a beleegyezése nélkül mondtam igent. Megvártam amíg végzett a bent lévővel, majd bementem hozzá.

- Szia. - kukucskáltam be. - Ráérsz most?

- Persze, gyere csak. - mondta miközben a következő vendégre készítette fel a terepet. Bementem, de az ajtónál maradtam. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki rosszat csinált és most mindent bevall az anyukájának.

- Miért nem jössz beljebb? Valami baj van? - állt meg tevékenysége közben és rám nézett.

- Nem, semmi. - araszoltam kicsit arrébb. - Csak... itt volt Bill...

- Tényleg? - egy kis meglepettség játszott a hangjában.

- Igen... és hát elhívott minket Tommal estére én pedig igen mondtam. - hadartam el gyorsan, hogy minél előbb túl legyek rajta.

- Mi? - állt megfagyva barátnőm.

- Ne haragudj… én csak úgy meglepődtem és... nem is tudom. - kezdtem bele az idétlen magyarázkodásba, szégyelltem magam.

- Értem... - mondta lassan. - Hányra jönnek és hova? - sóhajtott lemondóan.

- Ide és zárásra. - válaszoltam és a cipőm orrát tanulmányoztam, mintha valami nagyon érdekes lenne rajta, nem tudtam a szemébe nézni.

- Jó legyen, ha már úgyis belementél.

- Nagyon haragszol? - kérdeztem félve.

- Nem.. .csak. - vett egy nagy levegőt. - Jó én értem, hogy bejön neked meg minden és, hogy esélyt akarsz adni végre valakinek, de légy óvatos. Egyszer már összetörtél előttem, még egyszer nem akarlak olyannak látni. - nézett rám őszinte aggodalommal.

- Tényleg sajnálom. - öleltem meg. Igaza volt,én sem akartam még egyszer annyira magamba süllyedni, mint akkor.

- És mi van a kis hárpiákkal? Ők is ott lesznek? - engedett el nevetve. Nekem is jobb kedvem lett egyből és a lelkiismeret furdalásom is tovaszállt.

- Nem hiszem, Bill arcáról azt olvastam, le hogy szakítottak.

- Hála az égnek. - forgatta a szemeit Clio.

- Én akkor vissza is megyek. - mutattam az ajtó felé. Clio csak bólintott én kimentem a helyiségből és újra elfoglaltam a helyem a pult mögött. Még sok aláírandó papír várt rám. Lassan haladt a munka, ahogy az idő is. Folyton máshol jártam fejben. Elmém két felé szakadt. Az egyik fele teljesen oda volt Billért, míg a másik a sarokban kuporogva könyörgött, hogy mondjam le az egészet és egy ideig még ne is karjak pasit. „Hát nem emlékszel?” - szólalt meg a tudatalattim. De igen...emlékszem mindenre, de nem élhetek örökké az árnyékban rettegve a múlt miatt. Eleget bujkáltunk már. Ez a szalon is azt bizonyítja, hogy tovább akarunk lépni. Ami Amszterdamban volt az ott is maradt, minden kínjával és fájdalmával együtt.

Hosszas kínlódás után végre az utolsó papírt is beletehettem a mappájába. Az órára néztem, háromnegyed nyolc volt. Clio nemsokára végzett is az utolsó vendéggel aztán egy kis rendrakás után be is zártunk.

- Kimy... - szólalt meg Clio csendesen míg vártuk a fiúkat.

- Hm? - néztem rá kíváncsian.

- Csak... Ahj. - ölelt meg hirtelen. – Én mindig itt leszek. - suttogja, hogy csak én halljam.

- Tudom. - szorítom meg. Mindkettőnkben ugyanaz a nyugtalan mégis bizakodással teli izgalom volt.

- Szép jó estét a hölgyeknek. - állt meg egy kocsi mellettünk lehúzott ablakkal. Tomék vigyorgó fejét láttunk meg.

- Sziasztok. - mondtuk egyszerre, majd beszálltunk a hátsó ülésre. - Hova megyünk? - szólaltam meg elsőnek mióta elindultunk.

- Meglepetés. - mosolygott ránk Tom a visszapillantóból. - Amúgy nem hittük, hogy eljöttök. - nevetett.

- Miért? - kérdeztem én is mosolyogva.

- Három hónapja semmi életjelet nem adtunk magunkról és most csak úgy betoppanunk, hogy gyertek már el velünk...

- Hát...most miért ne? - nem tudtam, hogy erre mi lenne a megfelelő válasz.

- Mindegy, a lényeg hogy itt vagytok. - fordult hátra hozzánk Bill.

- Na, itt is volnánk. - állította le a kocsit Tom húsz perc autókázás után. Egy tengerparti bárnál voltunk. 

A homokban végig fáklyák voltak leszúrva, ami varázslatos hangulatot kölcsönzött a távolban morajló tengerrel. Szebb helyre nem is hozhattak volna minket. Leültünk a homokban elhelyezett fotelféleségekben.

- Mit isztok? - állt elénk Tom.

- Rád bízzuk magunkat. - mondta Clio a szempilláit rebegtetve.

- Oké. - húzta félmosolyra a az ajkait és a pulthoz ment.

- És mi volt németbe? - könyököltem az asztalra.

- Volt pár családi gond, amit el kellet intéznünk. - kezdte tördelni a kezeit, látszott rajta, hogy nem szívesen beszél erről. - Láttam fellendült az üzlet. - váltott témát rögtön.

- Igen, hála az égnek. - válaszolt Clio. - De ti bármikor jöhettek. - kacsintott játékosan Bill pedig elmosolyodott

- Mi is így gondoltuk. - tette le elénk az italunkat Tom. 

Egyszerre nevettünk fel. Innentől kezdve kicsit feloldódtunk és már nem voltak kínos csendek. Olyan volt, mintha már évek óta ismertük volna egymást.

- Ne haragudjatok, de Clio-val elugrunk a mosdóba. - hagytuk magukra őket.

- Mi van? - kérdezte Clio, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó. A mosdókagylónak támaszkodva álltam lehajtott fejjel. A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem kiugrik. Bill túl sok volt nekem. Olyan érzéseket kerítettek hatalmukba, amik eddig csak egyetlen egyszer és tudtam, hogy ez rossz. Nem szabad már most oda lennem érte...nem ennyire.

- Kim... - rázott meg kicsit barátnőm a vállamnál fogva.

- Semmi baj. - mondtam még mindig lehajtott fejjel.

- Haza mehetünk, ha szeretnél.

- Nem. - néztem rá azonnal. - Nem, menjünk vissza. - indultam az ajtó felé de Clio elkapta a kezemet.

- Biztos? - kutatott a szemeimben, de én elfordultam.

- Igen. - bontakoztam ki a szorításából és végre kiléptünk a mosdóból. Épp visszafelé igyekeztünk mikor valaki megszólította Clio-t.

- Hé, Clio. - integetett egy harmincas éveiben járó pasas. Clio közelebb lépett hozzá. - Hát te meg mit keresel itt? Ray nem hiányol? - amint ezt a nevet kimondta egyből felismertem a férfit.

- Ashley, gyere már. - találtam ki gyorsan neki egy nevet és odamentem hozzá.

- Hm... - tűnődött el a pasi. - Akkor bizonyára tévedtem. Elnézést. - biccentett egyet, de szemeivel továbbra is minket vizslatott. Csak egy kényszeredettet mosolyogtunk és az asztalunkhoz siettünk. Láttam Clio-n, hogy benne is megállt az ütő és kicsit el is sápadt. Úgy ültünk le, mint akik karót nyeltek.

- Már azt hittük megszöktetek. - nevetett Bill és átkarolt, amitől kiment minden gondolat a fejemből. Az asztalra néztem, ahol már nem kevés pohár sorakozott. Ennyi ideig lettünk volna a mosdóba?

- Mért hagytad, hogy ennyit igyon? - hajoltam közelebb Tomhoz, mivel rajta egyáltalán nem látszódott, hogy ivott volna így feltételeztem, hogy az egészet Bill fogyasztotta el.

- Mert így sokkal bátrabb, ahogy láthatod. - suttogta vissza. Szem forgatva dőltem vissza. Bill a vállamon pihentette a kezét, néha a hüvelyk ujjával simogatva. Nem tagadhatom piszok jó érzés volt.

Nemsokára meguntuk az ücsörgést és a partra mentünk sétálni. Bill továbbra is átkarolt, én is így tettem, hogy biztos támasztékot adjak neki, arra az esetre, ha egy lépés rosszul sikerülne. Tomék előttünk mentek. Soha nem láttam még barátnőmet ilyen önfeledten nevetni és beszélgetni valakivel. Úgy tűnt Tom-mal nagyon jól érzi magát és ennek én nagyon örültem.

- Nem kellett volna ennyit innom. - ráncolta a homlokát mellettem Bill.

- Hát nem. - mosolyogtam. - Nem tudom miért volt rá szükség.

- Azt hittem így minden könnyebben fog menni. - bámult maga elé.

- Elmondod, hogy mentetek szét?

- Csak egy nap odaállt elém és azt mondta már nem szeret annyira, mint annak idején. Aztán fogta magát és elment. Idővel rájöttem, hogy mindig is csak a pénzem miatt volt velem. – sóhajtotta.

- Akkor jobb is neked nélküle. Egy ilyen nő miatt kár szomorúnak lenned.

- Mintha Tomot hallanám, ő is ugyanezt mondta.

- Akkor csak lehet benne valami. - fogtam erősebben a derekánál, mire kicsit összehúzta magát, így elvesztve az egyensúlyunkat elestünk.

- Bocs. - nevetett. - Csak ott csikis vagyok. - könyökölt fel.

- Istenem. - nevettem én is és Clio-ék felé néztem, akik már jócskán lehagytak minket.

- Tudod, örülök, hogy itt vagy bármi is legyen az oka, amiért ideköltöztetek.

Ez a vallomás váratlanul ért. Nem válaszoltam semmit csak csodálkozva bámultam rá.

- Jaj, ne nézz már így. - érintette meg az arcomat gyengéden és én nem tudtam mást nézni csak az ajkait. Biztosan észrevette, mert egy félmosoly kíséretében a tarkómhoz nyúlt és maga felé húzva nemsokára az ajkaimra tapasztotta az övéit. Szája melege és piercingjeinek hidege tökéletesen kiegészítették egymást. Lassan kóstolgattuk egymást, nyelveink egy véget nem érő keringőt játszottak. Borostája először szúrt, de később már nem is éreztem. Még közelebb húzott magához, hogy elmélyítse a csókot. Kezeim körbefonódtak a nyaka körül és finoman beletúrtam a hajába. Nem tudom meddig tarthatott ez az egész csak azt milyen fájó volt elszakadni tőle. Szemeibe néztem, amik barnaságában rögtön el is vesztem.

- Józanító hatással vagy az emberre. - nyomott egy puszit a számra, majd felállt és kezet nyújtott, hogy engem is felsegítsen. Velem épp az ellenkezője történt. Ez a csók teljesen megrészegített, minden porcikám még többet akart ebből a férfiből. Megfogtam a kezét ő pedig felhúzott a homokból. Egyetlen gondolat járt a fejemben. Igen talán ő lesz az, aki kitörli végre végérvényesen a fájó múltat a fejemből.